Manier nagybemutató 2011 ősz-tél

– Németh Anikó ismét egy kreatív bemutatóval rukkolt elő

BEMUTATÓ

A bemutatók elengedhetetlen kellékét, a kígyózó sort most sem kerülhettük el, mivel pontosan érkeztünk. Egyre inkább meggyőződésem, hogy érdemes késni, egyrészt, mert 10-ből csupán 2 rendezvény kezdődik pontosan, másrészt mert, ha késünk megspórolhatjuk a sorban állást vagy épp a sajtós mivoltunkra hivatkozva véghezvitt kínos furakodást. Kellemes társaságra találtunk, így csendben-rendben kivártuk a sorunkat – na jó, a végén kicsit csaltunk fotósunk unszolására – hogy bebocsátást nyerjünk a pogácsákkal, pezsgővel, borral és üdítővel csábító előtérbe. Innét indultunk a bemutató valós helyszínére, a nagyterembe, ahol némileg elbizonytalanodtam.

Egy óriási csarnokban álltunk, két oldalán lépcsőzetesen elrendezett széksorok várták, hogy helyet foglaljon valaki rajtuk, s az egésztől valahogy olyan érzésem támadt, mintha nem is egy bemutatóra, hanem egy sportközvetítésre érkeztem volna. Kifutónak se híre, se hamva, csak egy óriási placc, amelyet szemlélve úgy gondoltam, bárki lép is rá, elvész benne, picinek és jelentéktelennek tűnik majd. Ebbéli tudatunkban ültünk le a lelátón, s vártuk, mi jön. A szokásos félórás csúszást követően dinamikus zene és villódzó reflektorok jelezték, hogy itt az idő. A drámai feszültség fokozása végett egy darabig csak a fény és hanghatásokat élvezhettük, majd megjelent az első pár modell. És itt nyert értelmet, a kifutó nélküli, hatalmas placc. A lányok ugyanis nem a szokásos egyenes vonalban, előre, majd vissza alakzatban mozogtak, hanem betanult útvonalon haladtak, hol négyszöget, hol egyéb alakzatokat rajzolva le a sétatérben. Kettesével küldték őket be, hogy párhuzamosan vonuljanak egymással, s mivel az előző modellek is ott kacskaringóztak még, egyre több és több lány tűnt fel egyfajta logikátlannak tűnő, mániákus képet vetítve elénk. Mintha egy Manier-városkában lettünk volna, ahol Manier-ruhákba öltözött, rohanó nők kavarognának mindenfelé. Érdekes és üdítő látványt nyújtott, annak ellenére, hogy néha kifejezetten kaotikusnak tűnt a lányok mozgásvonala. De talán a kaotikussága adta az izgalmasságát, dinamikáját, energiáit.

A ruhák közül több kedvencem is akadt: szoknyák, blézerek, overallok, amelyek a hordhatóság és a művészet közötti húzódó keskeny mezsgyén billegtek. A tourok között többször is feltűnt Rúzsa Magdi, aki karcos hangjával hivatott emelni a rendezvény fényét, miközben a modellek körülötte keringtek. A bemutató végén a lányok sorfalat álltak a tervezőnőnek, aki sétált egy kicsit az egyik modellel, melyre kolléganőm felsóhajtott és a fülembe súgta: végre egy tervező, aki elég időt tölt a színpadon.

ÖSSZEGZÉS

A bemutató végén a lányok levonulás közben mintegy varázsütésre mozdulatlanná dermedtek és kirakati babákként álltak egy-egy fényudvarban, miközben a lelkes közönség közéjük sereglett nézelődni, fotózkodni és a ruhákat közelről szemügyre venni. Az előcsarnokban eközben már szervírozták a kis áttetsző műanyag pohárkákban a design-falatkákat, amelyek között találhattunk zöldséges mártogatót és tatár beefseaket egyaránt, hogy miközben a látottakat megvitatjuk, éhen se maradjunk. Kis asztaltársaságunk vidáman kommentálta is a bemutatót, s habár mindenki talált apró kivetnivalókat – gyenge világítás, nem mindig összhangban mozgó modellek – abban azért egyetértettünk, hogy összességében nagyon jó bemutatót láttunk és remekül szórakoztunk.